Hunyjuk be a szemünket, és gondolatban repüljünk vissza az általános iskolás vagy a gimnáziumi éveinkbe. Biztosan mindannyiunknak eszébe jutnak olyan történetek, amik arról szólnak, hogy valamiből jók voltunk, valamihez értettünk, valamiben jeleskedtünk. Aztán ott sorakoznak azok az emlékek, amik arról szólnak, hogy azért ne legyünk olyan büszkék magunkra, mert bizony akadtak tanórák, amiken rettenetesen küzdenünk kellett azért, hogy lefussunk, kiszámoljunk, megrajzoljunk, megértsünk valamit. Biztosan szép számmal akadnak olyan helyzetek is az emlékek között, amikben rosszul éreztük magunkat amiatt, hogy nem oda tartozunk, nem vagyunk elég jók, sőt akár nevetségesek és cikik is vagyunk, de mi igazándiból nem akartunk akkor mást, csak hogy megértsenek, elfogadjanak és befogadjanak.
Felnőttként már szerencsére elég távol vagyunk ezektől az iskolapadban, tornateremben, udvaron/folyosón átélt helyzetektől, úgyhogy azon is elgondolkodhatunk, hogy a körülöttünk levő felnőttek hogyan voltak akkor és ott jelen. Segítettek-e nekünk abban, hogy végre megértsük a másodfokú egyenletek megoldóképletét vagy a német melléknévragozást, vagy beírták az egyest. Hogyan viselkedtek, amikor a társakkal konfliktusba keveredtünk, amikor meg nem értést, el nem fogadást (ne adj’ isten, kiközösítést) tapasztaltunk diáktársaink között.
Felnőtt fejjel visszatekintve ezekre a helyzetekre már belátjuk, hogy mindenki nagyon különböző erősségekkel, képességekkel rendelkezett, és jó esetben olyan környezet vett minket körül, melyben megtapasztalhattuk, hogy sokat tanulhatunk a másiktól, hogy átsegíthetjük egymást az akadályokon. Ha nem ez volt az alapélményed, ne aggódj, nem vagy egyedül.
Csak nemrég kezdett el begyűrűzni a gondolkodásba az a szemlélet, hogy mindenkinek különböző képességei vannak (és ez jó), hogy mindenki tanulhat a másiktól, hogy a társak nemcsak dolgozatírás közben, titokban-sunnyogva segíthetnek egymásnak, hanem akár együtt is tanulhatnak, hogy a diákság nem egy homogén massza, amiből a különbözőket ki kell választani és egyéb csoportokba szegregálni (ld. Salamancai nyilatkozat, 1994). Ezt hívják inkluzív szemléletnek.
Erről korábban itt olvashattunk egy nagyon alapos elméleti összefoglalót, amely kitér a fogalom meghatározására és a történeti háttérre, valamint megmagyarázza, mit jelent az, hogy mindannyian különböző színű pöttyök vagyunk.
Most arról szeretnék írni, miért is jó mindenkinek, hogy tényleg különböző színű pöttyök vagyunk, és hogy együtt vagyunk jelen a társadalomban.
Mivel az inklúzió jelenségével a közoktatásban találkozhatunk először rendszerszinten, innen fogom hozni a példákat, de egy kis továbbgondolással és fantáziával ezek kiterjeszthetők a felsőoktatási, munkahelyi vagy a különböző közösségi csoportosulásokra is.
Miért jó nekem az inkluzív szemlélet, ha fordított gyerek vagyok?
Az első és legfontosabb, hogy az inklúzió megadja azt az alapélményt, hogy tartozom valahová, nem vagyok egyedül, nem vagyok kívülálló, hanem annak a társadalomnak a része (és részese) vagyok, amelyikbe beleszülettem. Ez nekem is jár, alanyi jogon.
A valahová tartozás minden emberi lény esetében az egyik legfontosabb pszichológiai alapszükséglet (ld. Maslow, 1943).
Olyan környezetet teremt, melyben kiteljesedhet a fejlődési potenciálom, melyben a legtöbbet hozhatom ki magamból: a társaktól származó minták elsajátítása (ld. szociális tanulás) és a társak motiváló ereje előre visz mind a tanulmányaim, mind a személyes képességeim fejlesztésében.
Ezáltal jobban teljesítek a tanulmányaim során, nagyobb valószínűséggel helyezkedem el a munkaerőpiacon, és személyes kapcsolatokat, barátságokat tudok kialakítani
(akár a közvetlen lakókörnyezetemben is, mivel van helyem az ottani oktatási rendszerekben). Az inklúzió valódi lehetőségeket teremt számomra a társadalomban.
Erősíti az önismeretemet, az énelfogadásomat.
Megtapasztalom, hogy példaként állhatok mások előtt.
Miért jó nekem az inkluzív szemlélet, ha sima gyerek vagyok?
Ennek a szemléletnek köszönhetően kis léptékben megtapasztalhatom a társadalmunk valódi sokféleségét.
Megtapasztalhatom, hogy milyen egy valódi demokratikus rendszer, ahol mindenkinek tere és lehetősége van részt venni, mindenki számít.
Megtanulom, hogy ha ismerek valamit, akkor nem kell tartanom tőle.
Az elfogadás és elismerés aktív jelenségek lesznek az életemben.
Megtanulom tisztelettel kezelni a másik ember specialitását, különlegességét, jellegzetességeit.
Megtapasztalom, hogy pont annyira vagyunk különbözőek, mint amennyire egyformák.
Szociális készségeim fejlődnek, türelmesebb leszek, megtanulok érthetőbben és hatékonyabban kommunikálni. Érzékenységem fokozódik, és felismerem a másik ember határait, lehetőségeit.
A másik támogatása és segítése által megtapasztalom, hogy képes vagyok változást elérni a környezetemben, a másik ember életében.
Megtapasztalom, hogy milyen együttműködni, együtt dolgozni másokkal, megtapasztalom, hogy mit jelent a csapatmunka, a problémamegoldó-képesség (vezetői kompetenciám pedig szárba szökken).
Megtapasztalom, hogy amikor segítek a másiknak a tanulásban, én is jobban megértem a tananyagot, és így újabb és újabb nézőpontból el tudom neki magyarázni. Ezzel hozzájárulok a tanulmányaihoz, és a tudásanyagra vonatkozó saját megértésem is mélyül.
Megtapasztalom a sikert.
Megtapasztalom, hogy a tanulmányi előmenetelem nem attól függ, hogy vannak-e fordított társak az osztályban, hanem magától a rendszertől.
Elkötelezettebbé, lojálisabbá válok az inkluzív környezetet megteremtő közeg (iskola, munkahely, közösség) felé. A szociális készségeim fejlődnek.
Megértem, hogy mások sajnálatával nem megyek sokra, empátiával viszont annál inkább. Megtanulom, mi is a másik ember iránti tisztelet. Erkölcsi és etikai gondolkodásom, érzékenységem fejlődik.
A társaim között ritkább lesz a zaklatás (bullying), heccelés, kiközösítés (ld. kontaktushipotézis, Allport, 1954).
Megtanulom, hogy az előítélet felesleges dolog. Elismeréssel fogok gondolni az emberiség nagy családjának sokféleségére.
Megtapasztalom, hogy a társak sokfélesége motivál engem, gazdagítja a tudásomat és az érzelmeimet. A közösségemben megtapasztalt elfogadás, tolerancia, a különbözőség megértése és a proszociális viselkedés elősegíti az olyan kognitív funkcióim fejlődését, mint pl. a tudatelméletét.
Nem utolsósorban pedig az énképem és az önismeretem pozitív irányba történő fejlődésére is nagy hatással lesz.
Ha vesszük a fáradságot, és a fentebb felsorolt listát összevetjük a manapság nagy nyereséget termelő céges coaching és vezetőképzés kurzuskínálatával, akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy az inklúzió a bölcsője azoknak a kompetenciáknak, amelyekre soft skillként menő hivatkozni az üzleti életben. Úgy is megközelíthetjük ezt a kérdést, hogy milyen nagyszerű lenne, ha a gyerekek egy inkluzív szemléletű élmény-, tapasztalat- és tudáscsomaggal lépnének az oktatási rendszerből az életbe, amivel nemcsak a céges kultúrájukat gazdagítanák, hanem egy harmonikusabban (együtt)működő közösséggé formálnák a társadalmunkat.
A cikk végéhez érve meg kell jegyeznem, hogy valójában nem értem, miért kell az inklúzióról beszélni. Ha a világ különböző emberek sokasága, különböző gondolatok, képességek, eszmék, meggyőződések, ismeretek, bőrszínek természetes egyvelege, akkor miért tűnik olyan elrugaszkodottnak, hogy természetükből adódóan sokszínűek és sokfélék legyenek az emberek a saját magunk által kialakított rendszerekben (iskolák, munkahelyek stb.)?
Ha az inkluzív szemlélet ilyen sok kedvező hatással van a társadalmunkra, a közösségeinkre és a személyiségünkre, akkor miért nem ez az alap?
Ha kívánhatok magunknak valamit 2022-re ebben az év végi, ünnepi hangulatban, az az, hogy a fenti iromány okafogyottá váljon.
Felhasznált források:
Képek forrása:
Comments