Megkérdeztünk titeket, sima és fordított szülőket, hogy szerintetek mi segítene abban, hogy a játszótereken, gyerekprogramokon kevesebb zavarbajövéssel, nehézséggel tudjatok közeledni egymás felé. És kiderült, hogy valójában mindenki nagyon nyitott. Két héttel ezelőtti blogunkban többek között arról olvashattatok, hogy mire vágynak a spéci szülők a játszótéren és hogy hogyan érdemes megszólítani őket és a gyerekeiket. Íme a második rész.
Mit ne tegyetek! De úgyse fogjátok, mert jófejek vagytok.
Ami igazán zavaró vagy fájdalmas, az a susmorgás, sajnálat, sokáig bámulás, ujjal mutogatás, látványos levegőnek nézés, sima gyerekünk elhúzása a spéci gyerek társaságából, a gyerekek részéről pedig a spéci gyerekünk egyértelmű kiközösítése, bántása.
Ha ezeket nem csinálod, már jófej vagy. Innen már elég egy mosoly, egy milyen szép a kislányod haja, gyakran jártok-e ide, milyen jó, hogy itt vagytok típusú gesztus és szereztél egy pozitív bátorító élményt egy spéci családnak.
A legegyszerűbb szupertrükk
Azt a ravasz kérdést is feltettük, hogy maguk a spéci szülők hogyan reagálnak egymásra. Megtudtuk, hogy többnyire úgy szoktak, amit bajtársias barátságosságként tudunk legjobban körülírni, ami mögött az az érzés van, hogy értelek, és tudom, hogy órákig tudnánk beszélgetni, van miről…
De ami még érdekesebb, hogy hogyan reagálnak egymásra, amikor egyikükkel nincs ott gyereke? Amikor sima járókelőnek látszanak sorstársuk számára, és erre szinte kivétel nélkül mindenki azt írta, hogy odamosolyog a másikra. Sőt valaki azt válaszolta, és ez nekem eztán mindig eszembe fog jutni, hogy:
Képzeletben megölelem őket.
Arról is sokan beszámoltak, hogy általában nőtt meg bennük az elfogadás minden más fogyatékosságban érintett ember felé, de sokakban már eleve meg volt, más épp saját helyzetéből adódóan lett sokkal empatikusabb.
A sima megkérdezettek se maradtak el jófejségben, mutatjuk:
Szóval úgy fest, a mosollyal, kedvességgel nem lövünk mellé.
A mosoly olyankor is jó élményt hagy, ha nincs kedvünk vagy erőnk beszélgetni. Mi spécik, spéciszülők pedig higgyünk abban, hogy az a mosoly nem ellenünk, hanem nekünk szól. És vegyük annak, ami, ne gondoljuk, hogy szánalom van mögötte, és azt se, hogy ismernünk kéne azt aki ránk mosolygott, csak rossz az arcmemóriánk (ez én vagyok).
Amikor a gyerekek átveszik az irányítást
Ezeket a “nem tudom, hogy közeledjek” helyzeteket a gyerekek sokszor ösztönösen feloldják, mert vagy simán elkezdenek játszani egymással vagy kérdeznek, amit muszáj megválaszolni. Ezek mentén már mi felnőttek is elindulhatunk, ha elég bátrak vagyunk nyíltan kommunikálni. Legyünk!
A gyerekek tudnak bumburnyákok lenni, ami így van, és kész, nem is ciki, és ne is bántódjunk meg rajta. Erre jó, ha felkészül mindkét oldal, jól irányzott, gyereknyelven fogalmazott válaszokkal.
De úgy tűnik, hogy ez sokaknak meg is van, mert sima szülők túlnyomó többsége ( 83 %) arról számolt be, hogy őt nem hozza zavarba, ha a gyereke egy fogyatékosságban érintett felnőtt vagy gyerek láttán hangosan kérdezősködni kezd, tud jól reagálni. Ez pedig nagyon szuper!
Akiknek nehézségei vannak egy ilyen helyzetben, azok azt fogalmazták meg, hogy nincsenek megfelelő szavaik, magyarázataik, és azzal pedig zavarban vannak, hogy az érintett embert bevonhatják-e a válaszadásba.
Erre csak azt tudom mondani, hogy a válaszaitok alapján a nyílt és kedves, egyben önazonos kommunikáció talán a legjobb megoldás minden fél részéről.
Az odafordulás, kérdésfeltevés az egyik oldalon és a válaszkészség a másik oldalon. Ez épp az a nyitottság, amit mind megfogalmaztatok, mint kulcstényezőt a falbontásban.
Amúgy pedig az is elfogadható, ha valakinek ez nagyon nagy falat, mert mindentől függetlenül nehezen beszélget idegenekkel.
Ilyenkor lehet elővenni a sokszínűség kártyát, hogy:
... drága, gyermekem! Tudnod kell, hogy nagyon sokfélék vagyunk, ki alacsony, ki magas, ki jól biciklizik, ki rondán énekel, valakinek barna a bőre, más meg szemüveges, nem vagyunk egyformák, milliárd félék vagyunk, és ez így jó - és ezzel eltenni a beszélgetést akkorra, amikor mi is felkészültebben tudunk válaszolni, és nem érezzük, azt sem, hogy valakit megbánthatunk esetleg.
Nincs rá szavam!
Sokunkat foglalkoztat a hogyan nevezzem, mit mondjak rá nehéz kérdése is, amiről már írtunk is itt. Most eláruljuk nektek, hogy mi spéci szülők sokszor nem annyira vagyunk píszík, politikailag korrektek. Magunk közt a fogyi, roki, rokker, sérültke, auti, hiper, aspi, cukis (diabéteszes), mozgi, downie, spéci, speci, speckó, meg még ki tudja milyen kifejezéseket is használjuk. Nagyon népszerű a halmozottan sérült gyereket nevelő szülők körében a kacifántos kifejezés is.
A szeretet hangján mondva ezek egyáltalán nem bántóak, de kell egy fokú bennfentesség a használatukhoz. Nem feltétlen személyes érintettség kell, ez inkább olyan szintű szeretet és elfogadás, amitől tudod, hogy hol és kivel használhatod bátran. Azt hiszem a legjobb, és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül az, ha eljutunk odáig, hogy az állapotot elmagyaráztuk, és már csak az illető saját keresztneve számít.
Tulajdonképpen ennek a természetes együttélésből adódó elfogadásnak és magától értetődésnek kéne áthatnia mindent,
és akkor nem kéne 3 évente lecserélni a szótárakat fogyatékosügyben és zavarban lennünk a buszon. Elég lenne sokszor csak annyit mondanunk a gyerekeknek, hogy tudod, ő olyasmi gyerek, mint a Jancsi vagy a Dávid vagy az Ábel, velük kapcsolatban már beszéltünk erről. Aztán már ennyit se kell mondani, mert már tudják és kész, aztán már nem is érdekli őket, mert már láttak ilyet, játszottak is együtt, egy iskolába is járnak, mi itt a téma egyáltalán?
Na akkor fogjuk bezárni Egyesületünk kapuit, ha idáig eljutunk.
Comments