November 9-e az örökbefogadás világnapja, ezért öt ehhez kapcsolódó történetet hoztunk ma nektek, amelyekben a kisbabákat olyan családokhoz hozta a gólya, akik nem tudták, vagy nem akarták vállalni őket. Különösen, hogy nem sima babák érkeztek: fordítottak, akikre a szív szerinti szüleik simán igent mondtak. Fogadjátok nyitott füllel és szívvel a történeteiket.
Zsuzsa és Csilla - “Pont jókor érkeztünk meg egymásnak”
Zsuzsa egyedülálló nőként vált anyává, amikor örökbe fogadta az akkor kétéves Csillát. Csilla magzati alkoholszindrómával született, és kétéves korában még nem lehetett tudni, hogy mennyi nyomot hagy ez. Szerető nevelőszülőknél élt, ami nagyon jó alapnak bizonyult. Örökbefogadásakor még rengeteg volt a kérdőjel a beszédfejlődése és a mozgásfejlődése kapcsán. “Próbáljuk a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből” - ez Zsuzsa fő mondata.
Csilla műkorcsolyázik, a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség sportolója, szuper jól tájékozódik, ügyesen közlekedik egyedül a városban, gyönyörűen szaval, de meggyűlik a baja a számokkal, az idő fogalmával. Zsuzsának nehéz volt azzal szembesülni, hogy középsúlyos értelmi akadályozott lányánál lesznek olyan helyzetek, ahol egyszerűen nem fognak tudni tovább menni. De mégis, bátorítja a lányát, hogy arra menjenek, ahol sikerei vannak.
“Csilla előtt nem voltam ilyen jó fej.” Hamarosan 14 éve alkotnak egy családot, akkor fogadta örökbe Csillát. Zsuzsa akkoriban szüleit ápolta, nehéznek és kilátástalannak élte meg az életét. A munka és az ápolás feladatai mellett biztosan érezte, hogy minden jobb lesz, ha megérkezik hozzá a kislánya. Amikor azt mondják Zsuzsának, hogy milyen csodálatos ember, hogy ezt tette, és “megmentette” a kislányt, akkor azt válaszolja, hogy a lánya legalább annyira megmentette őt.
“Pont jókor érkeztünk meg egymáshoz, jót tett az életemnek. Ha ez így sikerül, az is tök jó, ha úgy, akkor az is. Nem vagyok Terézanya.”
Kriszta és Gergő - ”Nem szabad túlgondolni”
Kriszta első, vér szerinti gyermeke Franciska, 24 éves és Down-szindrómás. Születése után 12 évig hiába vártak a második vér szerinti gyermekük megérkezésére, ezért úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak. Bár voltak döccenők a lányukkal, Kriszta és férje számára nem volt kérdés, hogy legyen-e még egy Down-szindrómás gyermekük. Azt gondolták, hogy a vágyuk “ritka, mint a fehér holló”, de akkoriban többen is Down-szindrómás gyereket szerettek volna örökbe fogadni, így a negyedikek voltak a sorban. Két évet vártak, mire 2014 júliusában Gergő megérkezett hozzájuk, 11 naposan.
Gergő egyéves volt, amikor Kriszta terhes lett, és született egy lánya, majd két év múlva egy fia is.
Az első gyerekük, Franciska születése utáni időszakról Kriszta így mesélt, “mély vízben úsztam úgy, hogy nem is tudtam, milyen mély a víz”. De, ahogy mondja, ez az útjuk. “Semmi patetikus nincsen benne. Szerettünk volna még gyereket, és ha Down-szindrómás, akkor Down-szindrómás.” Kipárnázott ösvénynek írja le, amin végig kellett menniük, és a végén ott várt rájuk Gergő. “Evidens volt.”
Kriszta mesélt arról is, hogy hogyan éli meg a két kisebb, hogy van két nagyobb Down-szindrómás testvére: mindketten nagyon nyitottak, elfogadóak és toleránsak. Arra a kérdésre, hogy miért sérült gyermeket fogadtak örökbe, azt válaszolja, hogy “nem kell ezt túlmisztifikálni. Nem volt olyan problémánk, hogy ez ne férne bele. Arra mentünk, amerre az utunk vitt, és ez rendben volt.” Indiában, ha fogyatékos gyerek születik egy családba, azt nem csapásnak, hanem kiváltságnak élik meg. Nem mindenkit talál az isten erre méltónak.
Kriszta úgy gondolja, hogy aki hívást érez, ragadja meg a lehetőséget, és éljen vele. Felesleges előre tipródni.
Éva és Tomi - “Ez az én utam”
Éva már több mint két évtizede sérült emberekkel dolgozik. Egyetemista korában lakóotthonban élő fiatalokkal volt egy táborban, és ott találkozott egy hároméves Down-szindrómás kislánnyal, akibe teljesen beleszeretett. Számára akkor kerültek egészen közel a szívéhez a Down-szindrómás emberek. Később olvasott egy cikket, amiben két Down-szindrómás kisgyermek örökbefogadásának történetét mutatták be, és ez nagyon megérintette. Mivel akkoriban még nem volt nehezített egyedülálló nőként örökbe fogadni, elkezdte körbejárni a témát. Rengeteg emberrel beszélt, rengeteg családot meglátogatott, akik örökbe fogadtak, vagy Down-szindrómás gyereket neveltek.
A kapcsolatrendszere elég széles, így tudta, hogy képes lesz majd navigálni a gyermeket a jövőben. Kapott egy hívást, hogy örökbe fogadó szülőkre vár egy Down-szindrómás kisbaba, de a baba súlyos egészségügyi állapota miatt nem tudta vállalni. Nehéz volt számára, hogy nem fogadta be, de akkor úgy érezte, hogy az meghaladná a lehetőségeit.
Röviddel ezután érkezett meg hozzá Tomi. Jelnek érezte, hogy kislány korában az összes fiú babáját Tominak hívta. Éva elmesélte azt is, hogy Tomi fogantatása környékén kezdett el készülni az örökbefogadásra: “Tomi jelzett nekem”.
Héthetes volt Tomi, amikor Éva beköltözött hozzá a kórházba, ahol három hétig együtt laktak. Közben Éva megtanulta a kisfiú gyógyszerelését, hogy a szívproblémáit kezelni tudják. Hét hónapos koráig egy nyugodt időszak volt, aztán kétszer is meg kellett műteni a kisfiút. Nehéz, drámai négy hónap következett, teljes bizonytalansággal. Éva úgy érzi, akkor újra kihordta Tomit. Újra szülte őt.
Eljátszott azzal a gondolattal, hogy normál fejlődésmenetű kisgyermeket fogadjon örökbe, de az rajzolódott ki, hogy ez az útja. “Tomi fényt és örömöt hozott az életembe”, minden nehézség mellett. Mindent egyedül kell megoldania: a felügyeletét, ellátását, az anyagiak előteremtését. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy mindkettőjüknek jó így. Neki legalább annyira fontos az, hogy örökbe fogadhatott. “Ő az én gyerekem. Nekem az a fura, hogy nem én szültem. Belebetegedtem volna, ha nem lehetek anya.”
Márta és Kinga - “Az anyaság nem a méhemben, hanem a szívemben született meg”
Kinga 3,5 éves volt, amikor Márta megismerte őt. “Tüskés kisgyerek”, aki sok nehézséggel él, súlyos-halmozottan sérült. Márta a kislány miatt végezte el a nevelőszülői tanfolyamot, és amikor Kinga 7 éves lett, Márta a nevelőszülője lett. Ennek lassan négy éve. Míg a hagyományos örökbefogadási folyamat alatt a gyereknek keresnek megfelelő szülőt, Márta esete pont fordított: hisz benne, hogy ők egymásnak a legjobbak, és tart attól, hogy egy örökbefogadási folyamat során akár el is vehetik tőle Kingát.
Mire Kinga hozzá került, már minden nehézségét ismerte, így tudatosan mondott igent a halmozottan sérült kislányra. A lehetőséget látta meg, nem a nehézséget.
Kinga elképesztően sokat fejlődött a családba kerülés után. Ahogy a szerető és elfogadó közeg a kislány mindennapjaivá vált, sok furcsa szokása, mint például az állami gondoskodásban élő gyermekeknél oly’ gyakori maszturbáció mint az örömkeresés egyetlen formája, néhány hónapon belül abbamaradt.
Márta egyedülálló, fiatal, de a családja támogatását tudhatja a háta mögött. “Beillett Kinga a családunkba.” Amikor megkérdeztem, hogy miért szeretné örökbe fogadni, ha már így is együtt vannak, elsírta magát és azt válaszolta, hogy “ő hozzám tartozik”.
Milyen jövő vár Kingára? Nehéz kérdés ez számára, különösen ilyen nagy támogatási igénnyel élő embernél. Mindent megold, és szerencsésnek tartja magát, hogy a családja és a barátai támogatását élvezi. “Nem, nem vagyok angyal. Kingát így láttam meg, így ismertem meg, így szerettem meg. Nekem ő így teljes. Hosszú évek óta ismerem őt, azóta én is reálisabban látom a helyzetünket. Sokat fejlődtem, kiteljesedtem. Ahogy sokat fejlődött Kinga is. Biztos vagyok abban, hogy az anyaság nem a méhemben, hanem a szívemben született meg.”
Dóri és Misi - “Fantasztikus ajándék, de brutális menet volt”
Dóri és párja hat évig vártak arra, hogy szülők lehessenek, míg egy napon, nyaralásuk alatt kaptak egy telefonhívást, hogy épp a közelükben lévő vidéki kórházban megszületett egy kisfiú. Egynapos volt Misi, amikor meglátogatták, “levegőt sem kaptam, amikor megláttam, olyan szép volt”. Az orvosok és a zárójelentés sem volt egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy mi történt a kisfiúval a születés során. “El is mondták, meg nem is, tudtuk is, meg nem is.” Tíz napot töltöttek bent a kórházban, ahol annyira összehangolódtak, hogy Dórinak az volt a furcsa, hogy nem az ő hasában volt Misi. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy sok orvosi, neurológusi vizsgálatra, és majd fejlesztésre szorul a kisfiú.
A férjének nem volt kérdés, hogy Misi az ő fiuk, és bár ezt Dóri is így érezte, ő reálisabban látta a helyzetet,
az ő családjában ugyanis van egy halmozottan sérült gyermek. “Anyává válhattam, ez fantasztikus ajándék, de brutális menet volt.” Számtalan fejlesztés, orvosi vizsgálat és kezelés várt rájuk, a kisfiú már hétéves, iskolás, ahol kis létszámú közösségben, támogatással ügyesen boldogul.
Dóri közhelynek tartja, hogy az örökbe fogadó szülő menti meg a gyermeket. A gyermek menti meg a szülőket, ő teszi lehetővé, hogy szülők: apa, anya lehessenek.
KÖSZÖNET
Nagyon köszönjük a beszélgetéseket, az őszinteséget az anyukáknak, akik megosztották velünk a történeteiket.
Köszönjük a Gólyahír Alapítvány segítségét abban, hogy összekötöttek minket spéci gyereket örökbe fogadó szülőkkel.
ความคิดเห็น